Iskola a határon

Tavaly novembertől – túljutva az elkeseredés fázisán – elkezdett új utakat keresgélni. Bevitte például az osztályba a saját gyerekei játékait. “A diákjaim boldogan toligálták a favonatokat, miközben én (illetve a tanmenet) elvárom, hogy olvassanak! Itt akkora szakadék van, amit először be kell tölteni, csak utána jöhet a normál iskolai tanítás” – emlékszik vissza. Az első év végére jutott el kínkeservesen arra a szintre az osztály, hogy ha ekkor kezdhették volna az elsőt, talán hagyományos módon belevághattak volna a tanításba. Közben kapott egy közmunkás státuszú pedagógiai asszisztenst is (“akinek a léte persze háromhavonta veszélybe kerül”), aki nagyban tud segíteni, hogy mind a 18 gyerek megkapja a kellő odafigyelést.

“Az iskola sokszor olyan dolgokat vár el a gyerekektől, amik teljesen idegenek tőlük. Az írástanulás például nehéz és fájdalmas folyamat. Ez nekik nem egy happy érzés, ez nekik munka, mi mégis elvárjuk tőlük, puszira, a semmiért. Hiszen ez a kötelességük. Pedig mennyivel jobb lenne kicsalni belőlük, hogy örömük legyen mindebben. A piros pont vagy jó jegy számukra megfoghatatlan és csak azoknak érték, akik képességeik által tudnak szerezni. A többieknek marad a fekete és a rossz jegy. Ezt a lehangoló rendszert próbáltam felváltani azzal, hogy ’pénzt’ kapnak a munkájukért.”

Az új garasos rendszer szeptembertől indult. Indításképp azt kérte az osztálytól, hogy állítsanak fel közösen egy szabályrendszert, ami alapján működhetnének a mindennapok. A gyerekek el is sorolták, hogy mit nem szeretnének: “rosszindulatú árulkodás, testi bántalmazás, hazudozás, a nagy testvérekkel való fenyegetőzés konfliktusok esetén stb.”. Össze is állt a szabályrendszer, de felmerült a kérdés: mi van, ha valaki megszegi mindezt. És ekkor jött “spontán” a megoldás.

A tanár

Nem kell fegyelmezni

A gyerekek egy óra alatt megértették a rendszert. A tanító gyakran szórja jutalmazásképp a garasokat, így a gyerekek érzik, hogy becsülete van a munkájuknak. Ha pedig valaki, mondjuk, zavarja az órát, az fizet. Ha épp nincs miből, váltót kap, és tartozik a “banknak”.

Az eredmény látványos. A gyerekek hajtanak a garasokért, és nem akarják azokat ostobaságok miatt elszórni, figyelnek rá, hogy ne lépjék át a szabályokat. A fegyelmezés is átkerült egy másik szintre, “kikerült az érzelmi életünkből”. Ha valaki hibázik, fizet, az élet pedig megy tovább. Nincs regula, nincs megszégyenítés, beírás, és a tanár sem idegeskedik, hogy százszor kell rászólnia valakire. Egy- két büntető garas után mindenki belátja, hogy jobban jár, ha befogja a száját.

A garasos rendszernek ráadásul vannak olyan járulékos hasznai is, mint hogy észrevétlenül javul a gyerekek számolási készsége: mindenki össze tudja adni a garasokat, sőt a tízes váltás sem gond senkinek (még ha nem is tudják, mi az). A rendben tartott tolltartó, füzet is garast ér – természetesen minden gyerek ügyel erre.

És mire jó a garas?

Van egy kis kincses tár a szekrényben, benne csoki, cukorka, ceruza, radír – ezeket megvehetik a diákok. Időnként frissíti is a tanító a kincses ládát, legutóbb az Oreo keksz volt a sláger (5 garasért) a gyerekek között. A tanulók gyakran egymást segítik ki, ha valakinek nincs elég pénze az áhított kincsre.

Teljes cikk

Advertisements