Mindeközben Dániában …

Egy középiskolában jártam Dániában (részletek)

Mivel közelgett a tavaszi szünet, amikor a gyerekek egyébként is nehezen tudnak már órákon figyelni, csináltak nekik egy tematikus hetet, aminek a célja az iskola díszítése volt. (Értsd: minek erőltessünk valamit, ami úgysem megy, amikor helyette is tudunk hasznosat és értelmeset csinálni?)
Erre a hétre különböző foglalkozásokat szerveztek a tanárok, mint festés, kerámia, szövés, zene, stb. Az egész azzal indult, hogy első nap még nem volt meg, hogy melyik gyerek melyik foglalkozásra megy. Amire én csak azt mondogattam magamban, hogy “lehetnék én is kamikaze..”
3/4 9-kor összeterelték a diákokat az egyik terembe, hogy eldöntsék, hogy ki melyik foglalkozásra akar menni. Hazai tapasztalataim alapján ezen elkezdtem röhögni, hogy akkor estig ott fogunk ülni. Ehhez képest a gyerekek szépen, egymás után feltették a kezüket, mondták a nevüket és hogy hova akarnak menni, a tanárok meg írták a neveket a táblára. (Értsd: tudták, hogy nem kell küzdeni, senki nem fog lemaradni semmiről, ha kivárja, hogy szóhoz jusson.)

Olyan 8.52 magasságában kiderült, hogy majdnem mindenki kerámiára akart menni. Én éreztem, hogy bár nem a várakozásaim szerint indultak a dolgok, de lesz ez még úgy, hogy azt mondhatom, hogy “én megmondtam…”

Ekkor az egyik tanár kiállt és elmagyarázta, hogy kerámiára csak 12 fő fér be, úgyhogy annyi embernek kéne átjelentkeznie másik foglalkozásra, hogy ne lépjék túl a keretet. (Értsd: azért, mert valaki gyerek, még nem hülye, tehát akár el is lehet neki magyarázni, hogy mi a helyzet.) Én itt vigyorogva hátradőltem és arra gondoltam, hogy akkor ezek szerint nem a programokat tervezték egy hetesre, hanem a jelentkezést.

Ehhez képest a gyerekek egyenként elkezdték feltenni a kezüket, hogy oké, akkor ők máshova mennek. Minden noszogatás nélkül. 8.55-kor szét is széledtek a tantermekbe és 9-kor elkezdődtek a foglalkozások. Mire felocsúdtam már nem is maradt senki a teremben.

Később megkérdeztem a gyerekeket, hogy ez úgy mégis milyen indíttatásból sikerült? Azt mondták, hogy mit aggódjanak, ha a tanárok látják, hogy ekkora igény volt rá, úgyis csinálnak még valamikor ilyen programot. (Értsd: bizalom a rendszerben, hogy az törődik az igényével.) Erre mit lehet mondani? Én is csak annyit tudtam, hogy “hm”.

Aztán már a foglalkozáson az is meglepett, hogy minden gyerek alkotott. Nem szimplán rajzolt, festett, stb, hanem alkotott. Itthon diák és tanár is voltam évekig, az átlag gyerekek többségéről nem tudnám elképzelni, hogy felszabadultan neki tudna feküdni egy mű elkészítésének. Általánosban még talán, de középiskolában? Szerintem, nálunk a legtöbb középiskolás bajban lenne, ha a kezébe nyomnának ecsetet, krétát, papírt, hangszert, kerámiát, hogy tessék, kezdjél vele valamit. Ott minden gyereknek volt egy terve, egy elképzelése, egy “mondanivalója”. Nem a színvonal volt a lényeg, hanem az alkotás élménye maga. (Értsd: az számít, hogy ki vagy, nem kell valamiben jónak lenned, pláne nem mindenben ahhoz, hogy élvezhesd, amit csinálsz.)

Teljes cikk (és kép)

Advertisements